Korábban a Ferenc-hegyen laktam (ha az egyszerűség kedvéért elfeledkezünk az idő relatív voltáról). A hegy gyomrában keresztül-kasul barlangjáratok húzódnak, ezeknek egy részét még fel sem fedezték. Akkor honnét tudjuk? Nem tudjuk, de sejtjük. Hogy mást ne mondjak, úgy tűnik, hogy összeköttetésben áll a 32 km hosszú Pál-völgyi-barlangrendszerrel. A környéken zajló építkezések során komoly fejtörést okozott a statikusoknak, hogy mennyire szabad az alapot mélyre ásni, hogy a ház se boruljon fel és a barlang se szakadjon be. Ki tudja, hogy hívják ezt a barlangot? Igen, Ferenc-hegyi barlang. Ez könnyű volt. De ha annyira okosak vagytok, azt is biztosan meg tudjátok mondani, hogy mekkorára nőnek ebben a barlangban a cseppkövek? Jó, nem tételesen, de mondjuk mekkora a legnagyobb? Haha, ezt már benéztétek, mivel nincsenek is cseppkövek (amelyek a savas esővíz által a barlang feletti kőzetrétegekből kioldott kalcium-karbonátot viszik le magukkal, majd a pH változása következtében – amelyet a levegőre kiérkező csapadékból a széndioxid kiválása okoz – az oldatból kicsapódik a kalcium, és építi a cseppkövet lentről fel vagy fentről le), hanem forró, vulkanikus termálvíz által kialakított, karfiol-szerű kövek a jellemzőek, tehát lentről fel. Ez a kőzet a nummulitisz, ami semmi ahhoz képest, hogy a repedéseiben pedig barit van. A barlang bejáratánál van egy hatalmasra nagyított régi fotó egy barlangász néniről. Nem ő fedezte fel a barlangot, de jobban néz ki, mint azok. Alsós koromban a születésnapi zsúromat itt rendeztük. Volt kaland, vetítés és uzsonna. Az osztálytársaim szülei nem győzték dicsérni a kreativitásunkat, hogy végre valaki nem a Mekibe szervezi a zsúrt. Én a Mekit is szeretem. No, de miért mondom ezt?
Egyik délután a pincébe kellett mennem, mivel ott tároltuk a kerti szerszámokat és metszőollóra volt szükségem. Nem kenyerem a kertészkedés, csak a kutyám beletekeredett egy futónövénybe, konkrétan herefojtó arankába (Figyelem, nem nagybetűvel, mivel ez a Cuscuta trifolii!). Megyek lefelé, köpködöm a pókhálókat, feloltom a villanyt (szándékosan és tréfásan használom ezt a képzavaros kifejezést), és keresem a tárgyat, avagy eszközt. A sarokban megpillantok valami sötétet. Na, ez egy sittes zsák lesz, mondom így magamban. A csudát: egy kétméteres lyuk volt az, nem sittes zsák. A lámpa derengő fénye kevés volt, hogy a mélységét megbecsüljem. Nem szóltam senkinek, mert az igazi tudós szereti maga megtenni az első lépéseket az ismeretlenbe, és csak akkor adja fejét csapatmunkára, ha a személyes kvalitásai már nem elégségesek.
Volt három emelettel feljebb egy alumínium létra, amelyet a plafonba vágott padlásbejárat megközelítésére szoktunk használni. Legalábbis volt már rá precedens. Lecipeltem a létrát minden kanyarban leverve a vakolatot. Hogy védjem az agyamat, a gyermekkori kobakomat (zsoké-bukósisak) vettem le a polcról, majd kalapáltam rá az időközben jócskán megnőtt fejemre. Zseblámpa helyett a mobilom LED fényszórója jött kapóra. Négykézláb az üreg széléig másztam, hogy belenézzek. Nem segített, mivel az üreg falát olyan fekete penész vonta be, mint a tokaji borospincékét (Zasmidium cellare). A barlang látogatóközönségének a lehelete tehát elég a szükséges páratartalom fenntartására. Hogy megállapítsam a gödör mélységét, bele kellett dobnom egy követ. Kő nem volt, így beledobtam az egyik fitnesz súlyzómat (félkilós, ezt a kategóriát már úgy is meghaladtam). Számoltam a másodperceket. A magasság egyenlő az idő négyzete szorozva g-vel, osztva kettővel, tehát a négy másodperc múlva hallott koppanás (elhanyagolva a hang visszafelé útja során eltelt időt) azt jelentette, hogy nyolcvan méter. Ha nem egyel kezdtem volna a számolást, akkor negyvenöt. Az Eiffel-torony háromszáz.
Nem is volt koppanás, inkább csak egy nyögés vagy kiáltás, de ezt a kürtőben össze-vissza verődő hang esetén nem lehetett megállapítani. Egy pillanatra megijedtem, hátha telibe trafáltam a jegyszedő nénit, de azzal nyugtattam magam, hogy ő nem sétálgatna a vaksötétben. Kötelem nem volt, de nem is vettem volna sok hasznát, mert hogy jó fogás legyen rajta, olyasmi vastagságú kellene, mint a tornatermekben használatos. Egy partfis nyelével kitapogattam az üreg falát, és arra jutottam, hogy további omlás veszélye nem áll fenn. Így már bátrabban álltam oda a lyuk szélére, és a teleszkópos létrát a teljes hosszára kinyújtva „csáklyázgattam” az üreg falát, hátha találok egy kiszögellést, amin megtámaszthatom, és amin magam is elférek. Találtam. A padka talán lábtörlő méretű lehetett, de arra elég volt, hogy lemászva, a létrát a következő állomásig leeresszem.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Miért csináltam ilyet? Ilyet csak az tesz, aki megunta az életét. Én nem untam meg, főleg nem akkor. Felöltött bennem, hogy mekkora sikerem lehetne a barátaim előtt egy privát barlanggal. Addigra persze lesz lift vagy mozgólépcső, meg mindenféle reflektorok. A barlang ugyan nemzeti kincs, de ha nem a már feltárt barlangba botlottam bele, hanem egy önállóba, akkor ez senkinek sem fog hiányozni, és legfőbbképp nem derül ki. A kalandvágy és a felfedezés izgalma feledtette velem, hogy a penész kapcsán már beláttam, hogy ez nem szeparé, hanem közlekedik. A „közlekedik” nem azt jelenti, hogy buszon ül, ennél tágabb értelemben is használjuk, például közlekedő edény az, amelyben a folyadék vagy gáz áramlani tud. A közlekedő lovat sem buszon kell elképzelni. Na, elég az hozzá, hogy már vagy harminc métert ereszkedhettem lefelé (megállók száma szorozva a létra hosszával), amikor nem találtam több kiszögellést. Elcsüggedtem. Ekkor jutott eszembe, hogy a visszafelé vezető út nem lesz triviális. Ami fentről kitapogatva padka, az lentről nem tapogatható ki, és ezek nem is elvágólag, szépen egymás alatt voltak, hanem volt egy kis játékuk. A francba már! Na mindegy, elmagyarázom: a „játék” az, amikor például egy kerék a forgási tengelyéből kitér, vagyis lötyög, billeg. Mivel úgy tűnt, hogy csak előre (lefelé) van esélyem menni, ott éjszakázni pedig nem szándékoztam, már bátrabban kerestem a következő megállót, és a szemközti falon meg is találtam. Nem untatlak titeket azzal, hogy hányszor kellett ezt eljátszanom, mire biztos lehettem benne, hogy leértem az aljára (harminckétszer).
Itt már több hasznát vettem a mobilomnak. Na, nem a térerőre gondolok, mivel az a házunkban sem volt elég, hanem a világos kövek által visszavert fény végre megmutatta a barlangot. Na, mi borította a falakat? Korábban már mondtam… nummulitisz. Egy pillanatra kikapcsolva a lámpát felbámultam a kürtőbe, de innét meg a pince világítása nem látszott. Merre induljak? Elképzeltem, hogy a házunkhoz képest merre fekszik a barlang hivatalos bejárata. Srégen. Épp abba az irányba nem lehetett menni, de a kétféle vektornak (szükséges és lehetséges) volt némi átfedése. Hát, ahogy így megyek, egy kőomláshoz érek. A kövek elég nagyok voltak, de ha biztosan tudnám, hogy mögöttük található a kivilágított és térkövezett barlang-folyosó, akkor lerámolnám. De nem tudom. Egy kőrakást feleslegesen odébb pakolni nem tűnt jó ötletnek, mivel a mobilom akkuja sem bírja a végtelenségig. Visszafordultam tehát azzal, hogy ha a másik irányban tudok haladni, akkor az jó, ha nem, akkor erre még visszatérünk.
A mindenfelé kanyargó hasadékban (ösvénynek sem nevezném) megpillantottam egy karót, amelyre egy állat (medve vagy nagytestű kutya) koponyája volt tűzve. Elnevettem magam. Állat ilyet nem csinál, tehát egy ember próbálja elijeszteni a hívatlan látogatókat. Honnét is? Hát egy zsákutca felől, ahonnét nem számíthat senkire. Megszagoltam a koponyát, de elég régi volt ahhoz, hogy már ne legyen szaga. Legalább egyszer tehát már járt itt ember. Ha szerencsém van, akkor nem a másik irányból, amit betemetett az omlás. Egy szűk résen kellett átpréselni magam, reménykedve, hogy egy későbbi szakaszon majd kitágul. Ha nem tágul, akkor enyém lesz a legnagyobb síremlék Kheopsz óta. Ami mikor is épült? Igen, 4600 éve.
A rés tágult. Magatoktól is rájöttetek? Ha nem tágult volna, akkor nem lenne, aki elmesélje ezt a történetet? A rés túloldalán egy terem következett, amelynek a közepén egy tízméter magas domb terült el, melynek színe és állaga eltért a falakat alkotó kőzettől. Amelynek mi is a neve? A domb felszíne hullámzott, kissé odébb is mozdult. Állat nem lehet, a szárazföldi állatok mérete korlátos. A vízben élőké is az, csak ott magasabb a korlát. Ezen belül is más a korlát a külső és a belső szilárd vázak esetén. Mondhatnánk, hogy ez a korlát az elefánt, de igazából a Maraapunisaurus. Ennek nem látszott, hogy lenne szilád váza. Hozzátok hasonlóan az én első gondolatom is az volt, hogy denevérürülék, amilyet Sir David Attenborough is megmászott fiatalkorában. Az viszont nem mozog egybefüggően, főleg nem felém. Ahhoz, hogy ekkorára megnőjön, rengeteg táplálékra van szüksége. Honnét veheti? A barlangi túrák során megszámolják a látogatókat, feltűnne, ha hiányozna néhány. Talán egy zsírszörny, ami idesodródott a szennyvízcsatornából? Hangyaboly, amely elérte a negyedik fázist? Mumus? Fekadémon? Sosem találnátok ki…
Kilátásba helyeződött, hogy az én fejem is megy a karóra. Arrafelé elég nehéz karóhoz jutni, ezért a korábbi karó lett kettétörve, demonstratíve. A szabadon engedésem érdekében meg kellett ígérnem ezt-azt. Például, hogy barlangi túrákat fogok szervezni. Igen, oda. Nem árulom el az új nevem és hogy hol tanítok. Akkor talán vonakodnátok velem tartani.
